Stop.

 Gyönyörűen bestagnáltam az utóbbi napokban. Nem is ismerek magamra. Feljött az árnyék énem ismét a felszínre, és úgy döntött, hogy még marad.

Azért mondom, hogy döntött, mert hiába próbálok másképp dönteni, egyszerűen csak nincs erőm. Nincs semmi erőm, úgy érzem. Sem kedvem, semmihez. Sem edzeni nem járok, írni sincs kedvem, olvasni, enni vagy inni. Vagy élni. 

Letaglóztak a napok. A szeretetlenségben teljesen elvesztem, semmi szeretetet nem érzek senki iránt, magam iránt sem. Semmi iránt. 

Vergődöm a gondolatban, hogy vajon elég jó vagyok, érdemes vagyok-e arra, hogy mások szeressenek? 

Valami nagy turpisság van bennem elrejtve, és nem tudom, hogy miképp szedjem elő, oldjam meg, itt van bennem és nem tudok hozzáférni. A figyelő tudatom elcsendesült, és előjött a régi énem a sötétből, és most csak az van. Újra cigizni kezdtem, panaszkodni egy kicsit, és soha nem éreztem még magamat ennyire magam alatt, mint ezekben a napokban. Semmi energiám.

Na jó, nyilván nem maradhatok így örök életemre, természetesen. Nem is fogok. Csak tudnám merre mozduljak. Nincs kedvem meditálni sem, ami a legnagyobb probléma, mert ilyenkor még inkább szükséges volna. Úgyis ráveszem magamat előbb vagy utóbb. 

Minden pillanat egy végtelen most

Nos, az elmúlt két nap elég intenzív volt. 

Érzetekre is, meg történésekben is.

De a legszebb az egészben az Élet maga. A csodálatos élet. 

Volt egy pár érdekes pillanatom, életemben először, amikor mintha kissé összecsúsztak volna a dimenziók köröttem. Pont kutyaséta közben jött egy emlék, vagy épp akkor történt? Mindegy, érdekesnek találtam, mert teljesen lényegtelen információ, és mintha rajtam kívülről jött volna. 

Lélegezz.

Aztán tegnap dolgoztam kicsit az egyik hotelben, ahová hívtak. És egy nagyon érdekes dolog történt, mintha egy másik lélek lett volna a szobában rajtunk kívül, és el kezdett villogni a lámpa, mintha egy alacsony női alakot észleltem volna. Direkt nem mondom, hogy láttam, csak érzékeltem, azt sem tudom, hogy melyik érzékszervemmel, de ez valami olyan idegen érzés volt, pont ezért nem tudom meghatározni, hogy láttam-e vagy tudtam-e, hogy ott van. 

És aztán éreztem egy ilyen noszogató érzést, hogy beszéljek a vendégemhez, aki egy görög nő volt, nagyon jószívű, jóember. Ahogy beszéltem, jött egyre több érdekes információ, amit úgy éreztem, hogy el kell mondanom Maria-nak, hú! Jöttek az üzenetek maguktól, nem voltak ugyan személyesek, mert annyira meglepődtem, hogy kicsit lezártam magamat, így nem tudtam teljesen megnyílni ennek az egésznek azt hiszem. Szóval csatornáztam információt. 

A semmiből. Érdekes volt, és Maria nem nézett hülyének, hanem nagyon örült, hogy a nagymamája kapcsolatba lépett vele rajtam keresztül, még telefonszámot is cseréltünk. Mondta, ha bármikor megyek Athénba vagy Thessaloniki-be akkor szóljak neki, vagy ha kell bármi segítség, akkor is. 

 

De mindenek előtt legyünk jelen az életünkben

Mert nagyon fontos megértenünk, hogy sem a múltban sem a jövőben nem tudunk lenni és tenni, csak a jelenben. 

E két idősík csak az elménkben létezik, de a valóság az mindig a jelen körül fog forogni.

Most is. És most is. És még mindig. 

Nagyon nehéz ezt felfognunk? Mert ha a jelenben élünk, akkor el kell viselnünk a pillanatnyi dolgokat az életünkben, amiket nem mindig találunk kellemesnek.

Így lesz a munkahely, a rokonlátogatás, egy interjú, egy esküvő tortúra számunkra, és mindig csak várunk és várunk a következő pillanatra. Közben az élet meg észre sem vesszük, de elszaladt mellettünk. 

Hogyan lehet ez? 

Úgy hiszem, elérkezhet az a pillanat, ha természetesen nem érkezett még el az életünkbe, hogy az Élet addig és annyi nyomást helyez ránk, míg nem fogunk tudni sehol máshol létezni: csak a jelenben.

Legalábbis velem ez történt.

Kicsit olyan érzés ez először, mintha megőrültem volna, de közben pont az ellenkezője történik. Mostmár látom, miután több pillanatomat töltöm a jelenben, mint bármely más létállapotban, hogy ez a legideálisabb létezés. 

Ugyanis negatív érzéseink szorosan kapcsolódnak a múlthoz, és jövőhöz is. Félelmeink, szorongásaink olyan helyeken tartanak bennünket, amik sokszor csak a fejünkben léteznek. 

Hogyan létezhetsz a jelenben? 

Tudatosítsd magadat. Sokszor a fejünkben ragadunk, és nem értjük mi történik a testünkben egyáltalán. Az összes energia a fejben ragad. Lehet ezzel is összefügg, hogy rengeteg alkalommal történtek velem a múltban balesetek, beütöttem magamat, elestem, fejreálltam bringával és a többi. 

Manapság ritka esett, régen kék-zöld foltos voltam folyamat. 

Szóval az egyik legegyszerűbb és legbonyolultabb módja ennek a tudatos lélegzés. Ez semmi mást nem takar, mint hogy odafigyelsz a légzésedre, tudatosan. Legegyszerűbb, mert gondolnád, hát basszus, amúgy is lélegzünk! 

És legbonyolultabb, mert az elméd máshoz van szokva, haha! Ez a trükkös része. Kíváncsi vagyok, ha most tudatosan odafigyelsz az orrodon be és ki áramló levegőre, vajon mennyi ideig vagy képes ott tartani a figyelmedet anélkül, hogy a gondolataid ne szólnának bele? 

Aztán a tudatos légzést összekötheted más szimpla dolgokkal, mint figyelmedet szentelni a tested különféle pontjaira. Anélkül, hogy ítélkeznél magad fölött, hogy rágódnál bármin, csak figyeld meg. 

Amit én kifejezetten élvezek csinálni, az a kutyasétáltatás közbeni tudatos légzés, és a kutyák lihegésével, és a lépteink zajának a hallgatásával társítom azt. Isteni, mintha egy szimfóniát írna a természet, olyan gyönyörű, olyan nyugodalmas. 

Eckhart Tolle mondja azt, hogy igazából nem is a zajra érdemes figyelni, hanem a zaj közötti csendre. Mert abból a csendből születik minden. 

Felsír egy gyermek az éjszaka közepén.

Szélcsengők csilingelése.

Autók közeledő majd elhaló zaja.

Ventillátor a szobában. 

Mind a csendből születnek. A csend az a bölcsője minden hangnak. 

Figyeld a csöndességet, kövesd azt, engedd, hogy átjárjon és engedj ki a csendbe olyan dolgokat, amik szépek a számodra, és mások számára is. 

Szeretlek nagyon!!!

Barbaruskaya

Megújhódva

Tegnap teli hold volt a vízöntő jegyében, csináltam egy kis rituálét, és elengedtem ami nem kell, ma pedig tudatosan figyelek arra, hogy a gondolataim ne kavarodjanak el, és fókuszált maradhassak.

A meditáció nagyon sokat segít alapjáraton is, de ezekben a pillanatokban pedig kulcsfontosságú.

Tegnap elengedtem az előző páromat, ami nagyon nehéz volt, mert sok szép emlék is fűz hozzá, és szenvedélyes érzelmek, és ezektől nehéz elszakadni. De tudom, hogy sikerült, mert jobban érzem magamat, és mert tudom, hogy ez legjobb megoldás, amit hozhattam. 

Összeforrasztom ezután a szívemet. 

Tegnap este meditáltam a kertben, egy telihold meditációt csináltam, ahol pozitív megerősítéseket is használt a hölgy, és a végén a gyermeki énemet kellett a karomba vennem...ami nagyon megrázó volt. Ott állok magammal szemben, és érzem a frusztrációt, hogy én nem akarok semmi mást, csak hogy mások szeressenek és ezer meg ezer módon próbálkozok másokat boldoggá tenni, hogy végre szeretetet és figyelmet kapjak.

És ahogyan a képzeletemben a karomban tartottam magamat, és zokogtam keservesen a fájdalomtól, ami ebből a kislányból áradt, csak egy mondat ugrott be: nem a te hibád, Barbika!

Nem a te hibád, ha mások nem szeretnek, és nem figyelnek Rád, az sem a te hibád ha mérgesek, vagy megsértődnek valamiért. Ma már tudom...tudom, hogy mit miért tettem, hogy miért akartam annyira megfelelni másoknak.

Mert nem szerettem magamat eléggé. Nem láttam az értékeimet, nem értettem, hogy a tűznek, ami bennem lobog, milyen ereje van, és mit lehet vele elérni. Olyan akartam lenni, mint mások. 

A leginkább a férfiakkal való kapcsolatomban éleződik ki ez, mert úgy érzékeltem a többség az olyan nőket szereti, akik...na mindegy is. Más akartam lenni, hogy jobb lehessek az emberek szemében. 

Hirtelen haragú, idegbeteg, túl hangos, anarchista és a többi. Ennek az ellenkezője akartam lenni.

Mostanáig! 

Mert ma már látom, hogy ez adja az én esszenciámat!

A tűz! 

Oroszlán vagyok, oroszlán aszcendenssel, és büszke vagyok magamra! A szívem tele van fénnyel, tűzzel és szenvedéllyel, és ma már tudom, ez az én lényegem. És szeretem magamat így, ahogy vagyok! 

Nem is tudom, hogy van-e annál szebb érzés a világon, mint mikor egészséges szeretetben élsz önmagadban. Számomra, ez mindent visz! 

Legyetek jók, ha tudtok! A többi nem számít! :)

Szeretlek benneteket,

Barbaruskaya

Borús a mai nap

Hosszú, hosszú idő kellett számomra ahhoz, hogy végre elkezdjek felébredni isteni mivoltomra, és hogy ezáltal keresztül tudjak látni az illúzión, ami a szemeim elé tárul.

Élmények sokaságán mentem, és megyek keresztül, mint mi mindannyian.
Sokszor ismétlődő események által próbált rámutatni az élet, hogy valamiről nem gondolkozom megfelelően és változtatnom kéne.

Ez történt akkor is, miután hosszú, belső vivódást követően úgy döntöttem, hogy kilépek a hosszútávú kapcsolatomból.

Theoval Görögországban ismerkedtem meg, volt benne valami magával ragadó, nagyon tisztelettudó volt, tele szenvedéllyel, és bár már kapcsolatunk elején éreztem a szívem mélyén, hogy valami nem stimmel, maradnom kellett. Ma már tudom, hogy miért.

Három országban éltünk együtt az elmúlt évek alatt, és hamar letisztult bennem az érzés, hogy nem akarok ezzel az emberrel lenni, de valami azt mondatta velem, hogy nem szabad feladnom. Hogy mi lehetett ez? Valószínűleg sok minden. Egyrészt, örültem neki, hogy végre van egy biztos pont az életemben, aki habár olyan, amilyen de mégis szeretem, másrészt talán mert el kellett hogy jöjjek vele ide Ciprusra. Úgy gondolom, ez is az oka, hogy miért, azt még nem tudom, előbb utóbb úgyis kiderül, de nem hiszek a véletlenekben.

Aztán idejöttünk, és csak rosszabb lett a helyzet. Nem foglalkozott velem, elhanyagolt engem minden értelemben véve, saját elmondása szerint annyira arra fókuszált, hogy valami nagyon alkosson anyagi szinteken, hogy ez teljesen felemésztette. Négy alkalommal szakítottam vele az elmúlt évek során, és ennél több új esélyt adtam neki, hogy megjavítsuk a megjavíthatatlant.

Amilyen rózsát szakajtasz fiam, olyat szagolsz! - mondanák az idősb emberek, az ő idejük egy teljesen másfajta volt, más meggyőződés. Véleményem szerint eljön az a pont, ahol már tudod, hogy akármennyire is szereted a másikat, nincs visszaút. Meg nincs értelme sem.

Tudván, hogy már így is túl sokáig húztam mellette, lassan egy éve már, hogy hivatalosan külön vagyunk, de még mindig jelen van itt-ott az életemben.

Ma viszont ennek véget vetek. Energetikailag legalábbis. Nagyon sok időmet, és energiámat őrölte fel az, hogy rá gondolok, próbálom kitalálni mi a következő dolog, amivel manipulálni akar majd, mert a nála maradt kiskutyámmal már nem tud hiszen őt már elengedtem (ha hozzám tartozik, velem lesz alapon). Rengeteg idő és energia, és ezeket ma, mindet vissza fogom hívni magamhoz, és kreatív energiává alakítom át.

Tudatosan le fogom magamat választani erről az emberről, és figyelek arra, hogy a gondolataim ha rá is tévednének, ne időzzenek el rajta túl sokáig. Itt az ideje a váltásnak.

Érzem magamon, hogy össze van törve a szívem, hogy elveszítettem a bizalmamat a férfiak iránt, és lezártam az én csodás kreatív központomat az éltető erőről, a szeretetről. Szeretném végre megtapasztalni az érzést, amikor valaki tényleg őszintén szeret, és erőfeszítéseket tesz azért, hogy vele legyek és vele is maradjak. Egyelőre ezzel az aggyammal, ami a fejemben van el sem tudom képzelni, hogy volna olyan ember, aki engem így tudna szeretni, aki egyensúlyban tudna velem együttműködni, és egy-egy egészként egy új egészet alkotni félelmek, féltékenység és bizalomhiány nélkül.

De szeretném hinni, hogy létezik, és hogy épp annyira vágyakozik ő is rám, mint ahogyan én, őreá.

Szóval eljött az idő, hogy búcsút intsek a régi életemnek, és elinduljak az új horizontom felé.

Szeretlek titeket!

Barbarella

Mikor a szívnek kell a gyógyulás

Érdekes dologra jöttem rá a szorongásommal kapcsolatban.

Biztosan köztetek is vannak olyanok, akik napi szinten tapasztalják ezt az érzést, szorító mellkas, nehéz légzés, oxigénhiány meg ugye kinek milyen formában jelentkezik ez.

Mióta meditálok kezdett el kiéleződni a dolog, azóta folyamatos figyelem alatt tartom a testemet, és kíváncsian nézem, hogy milyen helyzetek váltják ki belőle ezeket a fizikai tüneteket.

Aztán rájöttem, hogy nem kellenek hozzá helyzetek, mert akár saját magától is, ültő helyemben jönnek az érzetek, nyomás alatt tartanak.


Maga a szorongás az oxigénhiány miatt pánikkal is párosul(hat), ezért sokan azt javasolják, hogy a mély lélegzetvételek, vagy légzésmunka segítséget nyújthat, ami igaz is. De magában nem orvosolja a problémát.

Mert a szorongást, mint olyat, egy magunktól különálló, rémlényként tapasztaljuk meg, és nem akarunk semmi de semmi mást, csak azt, hogy eltűnjön. Lehetőleg örökre, de az ritkán történik meg.

Mivel különállóként érzékeljük, ezért ott van egy hatalmas rés aközött akik mi vagyunk, és aközött, ahogyan ezt a jelenséget megéljük.
Mint egy a mellkasunkra tapadókorongjaival ragadt hatalmas fekete polipot képzelünk magunk elé, aki nehéz, erős testével szívja az erőnket belőlünk, a szívünkből.

De hogyan születik a szorongás? Azt mondják félelemből. Félelemből, hogy elhagynak, hogy senki nem szeret, hogy nem sikerül, hogy hogy hogy....hogy meghalok, de anélkül halok meg, hogy bármit tehettem volna. Mit kéne tennem, merre menjek, mihez kezdjek??? Nem találom az utamat, az eszközöket, telik az idő, és én csak korosodom, semmi nem történik velem. Sem karriert nem építek, sem stabil párkapcsolatot, se családot, se semmit. Mit nem látok meg?

Ezer és ezer ilyen kérdés van tudatunk mély bugyraiban, várakozva, minket emésztve.


Tehát ma, eldöntöttem, hogy elfogadom a lehetetlent: belőlem van minden.

Olyan 'jó' érzés arra gondolni, hogy valaki más csinál ellenünk bármit, nem? Erről szól az egész áldozatszerep sztori, hiszen így nem kell semmiért sem felelősséget vállalni.

De vajon meddig folytathatjuk így életünket? Meddig hibáztatunk majd másokat, és csak panaszkodunk, és szenvedünk, és szorongunk, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.

Ja, hogy belőlem indul ki minden? Mily kényelmetlen!

De ez van, akár tetszik, akár nem.

Szóval kedves szorongásom, mostmár az enyém vagy, birtokollak, tudom miért vagy itt, hiszen én teremtettelek, énbelőlem lettél, én vagyok te. A részem vagy, egy olyan rész, ami vagy felemészt engem, vagy pedig az előnyömre lesz, és újra integrálom azt vissza, a darabjaira tört személyiségembe.

Mert mindannyian skizofrének vagyunk, tudtad? Nem, mi? Személyiségünk részekre zúzódott az idők során, mi tudjuk összerakni, mint egy kirakóst.

Változnak az idők...nem sokkal ezelőtt amikor feltört az érzés, akkor igyekeztem elnyomni, túlharsogni, nem odafigyelni. Mindeközben rettegtem, figyeltem, vártam, mikor jön vajon? Voltak percek, amikor eltűnt egy darabig például meditáció közben, és a testem amint tudatára ébredt hiányának, kutatta az érzést, és az szófogadó kiskutyaként mindig megjelent.

Most is velem van, szorítja a mellkasomat, de tudom ez nem fog így maradni. Már nem hibáztatok senkit. Sem magamat, sem másokat. Elfogadom, ránézek, és szeretem, mert oly sokáig nem szerettem magamat, hogy a szívem meghasadt bele. Újra megtanulom hát, mert a részem ez is. Nem egy tőlem leválasztott, külső tényezőként tekintek rá, hanem saját magam segítségért kiálltó részeként.

De a segítség megérkezett. Én vagyok. Soha nem voltam még ennyire tudatomnál, mint manapság, már itt vagyok. És semmi nem állíthat meg.

https://www.youtube.com/watch?v=e4cp_VcEr_w