Érdekes dologra jöttem rá a szorongásommal kapcsolatban.
Biztosan köztetek is vannak olyanok, akik napi szinten tapasztalják ezt az érzést, szorító mellkas, nehéz légzés, oxigénhiány meg ugye kinek milyen formában jelentkezik ez.
Mióta meditálok kezdett el kiéleződni a dolog, azóta folyamatos figyelem alatt tartom a testemet, és kíváncsian nézem, hogy milyen helyzetek váltják ki belőle ezeket a fizikai tüneteket.
Aztán rájöttem, hogy nem kellenek hozzá helyzetek, mert akár saját magától is, ültő helyemben jönnek az érzetek, nyomás alatt tartanak.
Maga a szorongás az oxigénhiány miatt pánikkal is párosul(hat), ezért sokan azt javasolják, hogy a mély lélegzetvételek, vagy légzésmunka segítséget nyújthat, ami igaz is. De magában nem orvosolja a problémát.
Mert a szorongást, mint olyat, egy magunktól különálló, rémlényként tapasztaljuk meg, és nem akarunk semmi de semmi mást, csak azt, hogy eltűnjön. Lehetőleg örökre, de az ritkán történik meg.
Mivel különállóként érzékeljük, ezért ott van egy hatalmas rés aközött akik mi vagyunk, és aközött, ahogyan ezt a jelenséget megéljük.
Mint egy a mellkasunkra tapadókorongjaival ragadt hatalmas fekete polipot képzelünk magunk elé, aki nehéz, erős testével szívja az erőnket belőlünk, a szívünkből.
De hogyan születik a szorongás? Azt mondják félelemből. Félelemből, hogy elhagynak, hogy senki nem szeret, hogy nem sikerül, hogy hogy hogy....hogy meghalok, de anélkül halok meg, hogy bármit tehettem volna. Mit kéne tennem, merre menjek, mihez kezdjek??? Nem találom az utamat, az eszközöket, telik az idő, és én csak korosodom, semmi nem történik velem. Sem karriert nem építek, sem stabil párkapcsolatot, se családot, se semmit. Mit nem látok meg?
Ezer és ezer ilyen kérdés van tudatunk mély bugyraiban, várakozva, minket emésztve.
Tehát ma, eldöntöttem, hogy elfogadom a lehetetlent: belőlem van minden.
Olyan 'jó' érzés arra gondolni, hogy valaki más csinál ellenünk bármit, nem? Erről szól az egész áldozatszerep sztori, hiszen így nem kell semmiért sem felelősséget vállalni.
De vajon meddig folytathatjuk így életünket? Meddig hibáztatunk majd másokat, és csak panaszkodunk, és szenvedünk, és szorongunk, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.
Ja, hogy belőlem indul ki minden? Mily kényelmetlen!
De ez van, akár tetszik, akár nem.
Szóval kedves szorongásom, mostmár az enyém vagy, birtokollak, tudom miért vagy itt, hiszen én teremtettelek, énbelőlem lettél, én vagyok te. A részem vagy, egy olyan rész, ami vagy felemészt engem, vagy pedig az előnyömre lesz, és újra integrálom azt vissza, a darabjaira tört személyiségembe.
Mert mindannyian skizofrének vagyunk, tudtad? Nem, mi? Személyiségünk részekre zúzódott az idők során, mi tudjuk összerakni, mint egy kirakóst.
Változnak az idők...nem sokkal ezelőtt amikor feltört az érzés, akkor igyekeztem elnyomni, túlharsogni, nem odafigyelni. Mindeközben rettegtem, figyeltem, vártam, mikor jön vajon? Voltak percek, amikor eltűnt egy darabig például meditáció közben, és a testem amint tudatára ébredt hiányának, kutatta az érzést, és az szófogadó kiskutyaként mindig megjelent.
Most is velem van, szorítja a mellkasomat, de tudom ez nem fog így maradni. Már nem hibáztatok senkit. Sem magamat, sem másokat. Elfogadom, ránézek, és szeretem, mert oly sokáig nem szerettem magamat, hogy a szívem meghasadt bele. Újra megtanulom hát, mert a részem ez is. Nem egy tőlem leválasztott, külső tényezőként tekintek rá, hanem saját magam segítségért kiálltó részeként.
De a segítség megérkezett. Én vagyok. Soha nem voltam még ennyire tudatomnál, mint manapság, már itt vagyok. És semmi nem állíthat meg.
https://www.youtube.com/watch?v=e4cp_VcEr_w
No comments:
Post a Comment