Gyönyörűen bestagnáltam az utóbbi napokban. Nem is ismerek magamra. Feljött az árnyék énem ismét a felszínre, és úgy döntött, hogy még marad.
Azért mondom, hogy döntött, mert hiába próbálok másképp dönteni, egyszerűen csak nincs erőm. Nincs semmi erőm, úgy érzem. Sem kedvem, semmihez. Sem edzeni nem járok, írni sincs kedvem, olvasni, enni vagy inni. Vagy élni.
Letaglóztak a napok. A szeretetlenségben teljesen elvesztem, semmi szeretetet nem érzek senki iránt, magam iránt sem. Semmi iránt.
Vergődöm a gondolatban, hogy vajon elég jó vagyok, érdemes vagyok-e arra, hogy mások szeressenek?
Valami nagy turpisság van bennem elrejtve, és nem tudom, hogy miképp szedjem elő, oldjam meg, itt van bennem és nem tudok hozzáférni. A figyelő tudatom elcsendesült, és előjött a régi énem a sötétből, és most csak az van. Újra cigizni kezdtem, panaszkodni egy kicsit, és soha nem éreztem még magamat ennyire magam alatt, mint ezekben a napokban. Semmi energiám.
Na jó, nyilván nem maradhatok így örök életemre, természetesen. Nem is fogok. Csak tudnám merre mozduljak. Nincs kedvem meditálni sem, ami a legnagyobb probléma, mert ilyenkor még inkább szükséges volna. Úgyis ráveszem magamat előbb vagy utóbb.
